Az ember, ha egy közösségben dolgozik, többféle képpen is viselkedhet. Szeretheti a kollégáit és figyelhet rájuk, persze a főnökkel egyetemben, vagy épp közömbösen, ridegen, csak a munkára koncentrálva építheti karrierjét. Én az első típus vagyok, ami persze számtalan esetben előnyt jelent, számtalan esetben viszont konfliktusokat vagy nehéz helyzeteket okozhat.
A főnököm ötvenedik szülinapjára készülve, a társaság elkezdte találgatni, persze a legnagyobb titokban, hogy mit kellene számára ajándékba adni, minek örülne a legjobban, de kezdtem látni, hogy tanácstalanság, később pedig a teljes kétségbeesés jellemzi már az összegyűlteket. Nem könnyű persze egy ilyen helyzetben, mert szeretnének tényleg értékes, az ünnepelt számára nagyon jó érzéseket keltő ajándékot adni, de ehhez az kellene, hogy valamennyire azért személyesen ismerjék őt, és ne csak amunkájából adódó kapcsolatból meríthessenek ötletet.
Én az a típus vagyok, aki nagyon figyel, mindig minden részletre, és ebből adódóan kicsit talán olyan dolgokat is észrevezek amit más nem, ezáltal egy picit, mintha személyesebben ismerném a kollégáim, pedig ez csak odafigyelés kérdése. Tudom például, hogy a főnökünk valamelyik reggel, a kávéját kortyolgatva, és velünk beszélgetve a konyhában, egy újságot lapozgatott, és megállt egy vászonkép mellett. Hosszasan időzött a nézegetésével, és ebből láttam, és persze a mosolyából, hogy tetszik neki. Én azt gondolom, hogy egy ilyen képnek nagyon örülne az irodája falára.
Meg is kerestük az újságot és a képet is, de sajnos már nem volt elérhető. Én azonban felkutattam egy gyönyörű levendulás képet a szalaibalazs oldalon, és gyorsan meg is rendeltem. Amikor a főnökünk kibontotta hatalmas meglepetés és öröm látszódott az arcán, majd megkérdezte, honnan tudtuk, hogy szeretne egy vászonképet. Csak mosolyogtunk és számtalanszor boldog szülinapot kívántunk és élveztük ahogy örömködve nézegeti a képet, elcsodálkozva, hogy vajon honnan találtuk ki, hogy ő nagyon szeretne egy ilyet.